A szálak

Ha most visszaemlékszem a 80-as évek közepének-végének zenei áramlataira, illetve arra, ami a magyar médián keresztülpréselődött mindabból, akkor valami diszkó - szintipop - soft-rock-montázs ugrik be - aminek persze a sok szeméttel együtt megvoltak az értékes előadói is - és az, hogy ezek az irányzatok azért nem tettek rám mélyebb benyomást, házibulikon jól szóltak a háttérben, csajozáskor jól jött, ha az ember tisztában volt vele, hogy kik mondjuk a Duran Duran  tagjai, de körülbelül ennyi....

Viszont akkor kezdtem a Kisképzőt (Képzőműv. Szakközép), ahol a rajzórák úgy működtek, hogy hét-nyolc óra volt egyben, egy nagy műteremben bütykölt a fél osztály, egy-másfél óránként bejött a tanár korrigálni, sztorizgatni, de enyhén szólva sem volt vasfegyelem. Így aztán ezek az órák szolgáltak az osztály 'zenei piacának' színteréül, fizikán ugye nem lehet magnót hallgatni, de rajzolás mellett remekül, és mindenki hozta is, amit otthon fellelt, vagy fontosnak gondolt, így került be a látókörömbe számtalan olyan zene - Doors, Pink Floyd, Jimi Hendrix, Patti Smith, Bowie, Tom Waits - ami akkoriban azért nem ömlött a rádióból. Igaz, Springsteen már - mivel épp karrierje csúcsán volt, mondhatni: már a vasfüggöny mögött is megkerülhetetlen - ki-kikukucskált a Világ Ifjúságából egy kubai képriport és egy orvos válaszol között, de azért a Europe nyálbahajló Final Countdownja többször felcsendült a városban, mint mondjuk a Dancing in the Dark, ha most a big hits-t veszem Bruce-tól. S azt hiszem, az az egy-két szám, amit játszottak, sem bírt volna számomra akkora értékkel - bár a Born in the USA tényleg egy lórúgás - ha Pattantyús Gergő barátom be nem hozza a Darkness on the Edge of Townt valamelyik órára. Onnantól kezdve másképp néztem a Cover Me-t is, és szorgalmaztam barátomat, hogy ha van neki még ettől a hangtól valami, akkor azt legközelebbre legyen oly szíves...
Volt még egy fél BASF-nyi River-je, a Stolen Car-ral, a Drive All Nighttal, a Riverrel, a Price You Pay-jel és a Cadillac Ranch-el, ami megerősített elhatározásomban, hogy amit lehet, beszerzek ettől az előadótól. Lassan, mint egy bogárgyűjtő, szedegettem össze a felvételeket innen-onnan, és további meggyőzőerővel bírt, hogy egy igen változatos életművet ismertem meg, hogy minden album más hangulatokat, új kapukat nyitogatott, hogy ugyanaz az ember képes egy New York City Serenade-re, egy Hungry Heart-ra, meg mondjuk egy Hihgway Patrolman-re.

Hozzáteszem, sok más zenekart is felfedeztem magamnak ebben az időben, a Dire Straits, a Pink Floyd, Supertramp, stb., szóval a ma már klasszikusnak számító, progresszív-rockként aposztrofált zenék lettek még a kedvenceim, de a Springsteen-féle megszólalásnak mégis olyan különleges hangulata van, ami mindezek közül a legmélyebb lenyomatot hagyta. Pedig korántsem olyan virtuóz, mint mondjuk a Chicago, nem olyan misztikus, mint a Led Zeppelin, és Jimi Hendrix is sokkal nagyobb gitáros volt, viszont a történetmesélésnek és a balladáknak, azt hiszem, kevés hozzá fogható mestere van ebben a műfajban. Méltó utódja a Woody Guthrie, Dylan-féle vonalnak, s ha nem is nyelvi virtuozitásban, de a kifejezés erejében szerintem túl is lép elődjein. Persze vitathatatlan, hogy Dylan nélkül ő sem írhatta volna meg azokat a dalokat, mint ahogy Chuck Berry, Otis Redding, Hank Williams, Roy Orbison és a nagy példakép, Elvis nélkül sem, ám Springsteen még egy valamit nagyon tud: úgy szintetizálni, keverni a már meglévő sémákat, stílusokat, hogy mintha azok eredőit összeadná, hoz létre egy még többrétegű, még kifejezőbb dolgot. Azt hiszem, ezt csak a legerősebb egyéniségű alkotók képesek megcsinálni, akik úgy tudják hozzátenni minden 'beolvasztotthoz'a saját karakterüket, hogy nem koppintás lesz belőle, hanem egy újabb sarokkő, amire aztán megint építeni lehet.
Ezt a karizmát (nem kar izmát, bár az sem csekély) koncertjei is bizonyítják. Lehetne ő akármilyen jó dalszerző, azért ez a műfaj az élő tapasztalás útján az igazi, az a közege - legalábbis, amikor szebb napjait élte, még az volt - és hogy Bruce most ott van, ahol van, az javarészt ennek is köszönhető.

Visszatérve itt a személyes szálra, pont jókor vágott be a Human Rights-koncert, mert azért a Popcorn és egy-két videoklip nem éppen a LIVE csúcsa. Hozzávéve, hogy én soha nem voltam addig ekkora koncerten, - persze, a Queen-en kívül nem is volt ilyesfajta méretű produkció Magyarországon, akkor meg még ez az egész nem érintett meg - talán érthető, hogy igencsak nagy hatással bírt. Az ember életében először kimegy egy stadion-koncertre, próbál talpon maradni az iszonyú tömegben, bámulja a széles színpadot és mindjárt élből megnézi Peter Gabrielt a So, Stinget a Nothing Like the Sun után és végül Bruce Springsteent, a showbiz egyik legnagyobb koncertezőjét végülis kis eltolódással, de kerrierje csúcsán... no comment.

A Pestin kívül egyébként '96-ban Bécsban és Prágában, illetve a legutóbbi turné keretein belül Lipcsében - lásd Ádám beszámolóját, plusz külön köszönet neki a jegyért! - és megint csak Bécsben volt szerencsém élőben látni-hallani Bruce-t. Utóbbit Vörös István rocklegendával volt szerencsém megtekinteni. Azért az is felejthetetlen, hogy mindkét bulin milyen önfeledt rohanás volt a jobb helyekért...

Ami még ide tartozik: '94-ben Lukács István, elvetemült Bruce-gyűjtő barátommal - az a típus, akinek 11 különböző kiadásban van meg a Hungry Heart kislemez - csináltunk egy fanzine-t Cadillac Ranch címmel, mely viszont csak három számot ért meg, sajnos nem volt időnk, pénzünk folytatni akkor, úgyhogy ez a honlap - bár az ötletadó és fő motivátor most Boda Andris - kicsit azt a szálat is próbálja újra felvenni.

Reméljük, sikerrel, mindenkinek köszönjük az érdeklődést és az észrevételeket, további jó böngészést

"Further on up the road"

Mester Csabi